Ma éppen azon gondolkodtam, hogy rántottát készítsek-e vagy palacsintát, vagy zabkását, amikor a barátom közölte, hogy márpedig ő szeretne az Édesemben reggelizni. Felkerekedtünk hát, és Sushival együtt elmentünk a tőlünk ötpercnyi sétára található aprócska cukrászdába.

Mielőtt elérkeznénk a bűnös estéhez, elmesélem a napomat. Kezdjük azzal, hogy az alábbi képre ébredtem. Ez azért érdekes, mert egyébként Sushi a lábunknál szokott aludni, szóval nagyon meglepődtem, hogy reggel úgy feküdt mellettem, mint egy ember, nyakik betakarva. 

Kezdett unalmassá válni, hogy minden nap ugyanazt reggelizzük, ezért ki akartam próbálni valami újat. A banán palacsinta már régóta a várólistámon volt, de féltem, hogy le fog tapadni, le fog égni és nem lesz elég finom.

Ez számomra új információ. Világéletemben utáltam nadrágot vásárolni, mert a széles csípőmre, a hatalmas combjaimra és a vaskos vádlijaimra soha nem jöttek fel azok a nadrágok, amiket kinéztem. Mindig mehettem ki a próbafülkéből egy nagyobb méretért. Ez eléggé lehangoló dolog.

Jelentem, tegnap még megcsináltam a zöldborsófőzeléket, és be is nyomtuk mindet, naaagyon fincsi lett! Szuper jó ötlet szerintem kihagyni a lisztet, és inkább a borsó egy részét különszedve leturmixolni, kis keményítővel elkeverni, majd visszarakni a többihez, és sűrűre főzni egy kis tejjel. Így…